Áprilisban ismét élet költözött a Kamaraerdő dombjaira: idén is elrajtolt a Gádor Trail, és ahogy az már hagyomány, ez a nap most sem csak a futásról szólt.
A háttérben már hetekkel korábban megindult a munka. Engedélyek, szervezés, érmek, pálya, segítők – sok apró részletből áll össze egy ilyen nap. És ahogy lenni szokott, a legnagyobb erőt idén is a gyerekek adták hozzá.
A nyolcadikosok ismét bizonyították, hogy lehet rájuk számítani. Ők vitték a hátukon az előkészületek jelentős részét: pakoltak, szerveztek, építettek, gondolkodtak. Ott voltak a pályán, a frissítőpontnál, kísérték a futamokat, és közben végig figyeltek egymásra is. Jó látni, ahogy ebben a közegben mindenki megtalálja a helyét – különösen azok, akik a hétköznapokban talán nehezebben illeszkednek. Itt viszont szárnyalnak.
A hetedikesek egyre magabiztosabban léptek előre. Segítették a kisebbeket, terelték a mezőnyt, figyeltek a rendre. Már most látszik, hogy jövőre biztos kezekbe kerül a staféta.
És megjelentek azok is, akik már kinőttek az iskolából, mégis visszatérnek. Az „öregek”, akik már rutinosan mozognak ebben a világban, és jelenlétükkel csendben erősítik azt, amit évek alatt közösen építettünk. Ez talán az egyik legnagyobb értéke ennek az egésznek.
A természet idén sem maradt néző. Próbára tet minket a meleg napsütés, a szél, s néhány magacsul el nem fogyni akaró emelkedő , de ezek a pillanatok inkább csak hozzáadtak a nap történetéhez, mintsem elvettek belőle.
Fent a versenyközpontban közben igazi élet zajlott. Zene szólt, nevetés hallatszott, és egyre többen lettek kíváncsiak arra, mi történik itt. A gyerekek pedig tették a dolgukat: futottak. Ki felszabadultan, ki elszántan, ki egy kicsit izgulva – de mindenki a maga módján élte meg a kihívást. A legkisebbek lendülete, a nagyobbak taktikája, a kamaszok „nem is érdekel, de azért mégis” hozzáállása mind-mind hozzátette a saját színét ehhez a naphoz.
Persze most sem múlt el minden zökkenőmentesen. Volt esés, volt könnycsepp, volt egy-egy kis baki. De a célban minden összeállt: mosolyok, megkönnyebbülés, büszkeség. És amikor a gyerekek még órákkal később is mesélik az élményeiket, akkor tudjuk, hogy megérte.
Minden célba érkező megkapta az érmét, a gratulációt, egy kis frissítést – és talán valami mást is: egy élményt, ami velük marad.
Jövőre folytatjuk.
Ki tart velünk?
